2012. december 5., szerda

hej, haj, szója, tuja, hejehuja

(sajog vijjog zsivajog)
de régen blogoltam. Ez többek közt annak tudható be, hogy tanulok, nyelvvizsgázok, edzek, és emellett nincsen kedvem még feltörölni más után a GÁNYT a konyhában, a kávézaccot, a szétmorzsolt gyufakormot, a kifolyatott égett zsírt, tilitolizni tetriszmódra az összeszáradt szalmonellagyanús mosatlanokat, csak hogy olyan állapot álljon elő, amiben van egyáltalán gusztusom ételt készíteni. Tehát inkább nem is főzök. Sőt, a konyháig se megyek ki, hogy ne kelljen felidegesítenem magam azon, hogy kinek sikerült másfél méteres sugárban kifröccsenteni a rántotthúsos olajat, aztán melyik másik ötnek papuccsal széjjelhordani. Meg ilyenek.

Persze, ha az ember szól ezért, a kollégiumi mindenhatás rögtön gyeplőt ránt, hogy mi ez, hogy képzeljük, baszogatni az embereket. Hát ha ennyi eszük maguktól nincs, akkor bizony azt kell. És még így se gördülésmentes.
A liberalizmus átka, ugye, hogy olyan embereket képzel alapvetőnek, akiknek volt gyerekszobájuk. És itt aztán piszok liberális mindenki.

Túl sok az új figura, akik meglepődnek fél év után is, hogy anyu nem törölte le a pultról a salátacefedlit. Meg hogy megsavanyodott a tej és nem megy ki magától a vécéig. Meg hogy a tányérra rászárad a majonéz. Sőt, rá is zöldül.
Hát igen, akkor szólni kell, és máshogy nem megy.

Mi lett ezzel a szinttel? Mi lett a kollégiummal, az emberekkel? Idénre extrém méreteket öltött a trehányság. Ez lenne a nálam öt évvel fiatalabb generáció?
Oké, hogy én is érzékenyebb lettem rá, mert nagyon elhúznék már innen- na de azért na. Nem egyszer hidegzsíroldóztam ki a sütőket, mert urambocsá, sütni akartam, valami majom után, aki beleégette az olajat a sütőbe. Például.
Hát én kérek elnézést.


na, szóval, nem nyafogni akartam, csak jelentkezni, hogy élek, és éhes vagyok.
Csukott szemmel megsütöm a kis csirkemellemet, megpárolom a zöldségemet, megfőzöm a zabkásámat, kizárom a tudatomból az ilyeneket, mert magam sem bírom. Van elég bajom enélkül is- mint például, ha főzök, az mindig este van, lámpánál fotózni meg aztán végképp lehetetlen.
Sajnos.

Azért hiányzik a sütés-főzés, a kreatívkodás, a receptböngészéssel eltöltött délutánok, a fűszersoron tett vívódások, hogy "most tényleg csak hármat veszek!!!". A piac, az ételillat, egy jóleső, nyugis ebéd.
Ahhfrászt. Saját konyhát akarok. Ahol ha takarítok, úgy is marad.

Kár, hogy ettől még fájdalmasan messze vagyok.

2 megjegyzés:

  1. Vannak ilyen szobában is használható sütő-főző villanycsodák - de mosogatni is kell valahol...
    Együttérzek! Igaz, én már 40 éve kiköltöztem. Később találkoztam azzal a régi szobatársammal, aki akkor volt elsős, mikor én ötödéves. (Ott és akkor a szobabeosztásban a vezetőség döntött, ügyelve, hogy minden szobába jusson az elsősök mellé felsőbbéves.) Épp a szakdolgozatával bibelődött, és mesélte, hogy milyen nehéz az új elsős szobatársakkal. -Na látod! - mondtam neki. Bizony, bizony - felelte ő.

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...